Nagyon örülök, hogy végre rávettem magam, hogy leírjam az én tanúságtételemet a pálpataki táborról és a megtérésemről.
     Úgy kezdődött nálam a dolog, hogy én olyan templombajáró típús voltam, meg vallásos családban nevelkedtem, de úgy különösebben nem jelentett semmit nekem, nem éreztem ettől semmit. Világi emberke voltam és vezetett rendesen az orromnál fogva a sok földi érték, meg javak.
     A testvérem, Zsolt, már igazi buzgó, hívő fiatal volt és én láttam is ezt, de úgy nem éreztem, hogy vonzana engem is a dolog. Tulságosan lefoglalta figyelmemet a világ.
     2008-ban valahogy elnoszogatott mégis a tesó a pálpataki táborba, mondván, hogy meglátod jó lesz. Nem volt kedvem menni, de aztán érte mégis elmentem. És tényleg jó volt .
     Na, amit ott tapasztaltam, ami ott történ velem, bennem, az nem volt semmi. Fokozatosan rávezettek  arra az osvényre, aminn a mai napig küzdve, meg botladozva, de jarok és nagyon jóó. Hálás vagyok az Úrnak a testvéremért, hogy kitartott és elvonszolt a táborba. A tábor vége fele volt egy esti program kint a szabadban, ott, aki akarta hivatalosan is átathadta magát, az életét Istennek. Hát én akartam, és meg is tettem. Előálltam és alig tudtam elmondani a mondanivalómat az Úrnak úgy, hogy ne sírjam el magam. Amikor nagynehezen befejeztem, összerogytam a földon és elkezdtem zokogni. Ott voltam lent, vagy 15 percig, majd amikor felálltam olyan béke, öröm és nyugalom lett úrrá rajtam (egyszerre mind), amilyen még soha. Úgy éreztem, hogy azok a könnyek újjá és tisztává mosták a lényemet. Az volt az a pont, amikor teljesen más irányt vett az életem. Pálpatakára azóta is úgy tekintek vissza, mint az én újjászületésem helyére.
     Nagyon ütős és kemény dolgok indultak el végbe menni bennem, és nagyon mély hatás volt. Erre a dologra aztán tudtam építeni és építek a mai napig. Voltak azutan mély pontok az életemben, amikor meggyengültem hitemben, meginogtam, mert ugy-e azért nem rózsaszín minden, de mindig, amikor elestem, felálltam és újra elindultam, új erővel, új szintre fejlődve. Hála az Úrnak, nem adom fel és úgy érzem napról napra erősebb vagyok és épülök, fejlődök, haladok az ösvényen.
    2009-ben, amikor újra elmentem a táborba eléggé mély ponton voltam, nem nagyon éreztem úgy, hogy én most képes lennék "felállni". De az Úr ismét csodát tett és felemelt. Nagyon jó volt újra, új erövel nekiállni az útnak. Még azóta is volt eset, hogy meggyengültem, de minden egyes botlás után tanulok, és mikor felállok, az az első lépés, amit megteszek, úgy érzem nagyobb 10 másiknál, amit csak amúgy lépek.
     Nagyon kemény folyamat ment végbe bennem az első Pálpataka óta es még mindig formálodom. Sok dolgot feláldoztam már, kemény harcokat vívok, és még ha vesztek is néha, nem adom fel, mert tudom azt, hogy megéri és minden erőfeszítésem, amit teszek megterűl 100-szorosan. Én ott megtapasztaltam az élő Istent. És elmondom, hogy ha egyszer megtapasztalja valaki, akkor ott valami vátozik, "kő, kövőnn nem marad".
    Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy a Keresztirány tagjai álltal kiválasztott és elvezetett oda, ahol most vagyok és, hogy még mindig vezet. halás vagyok a testvéremért és meg számtalan dologért, amit Istentől kaptam. Felnyílt a szemem és masképp látok és értékelek dolgokat, az életet. Nagyon jó így és ha nem adom fel, akkor megjobb lesz . Ámen! Hála és dicsőség Neki!!! Béke!!! <><