Ma elmélkedtem a keresztúton és Cirenei Simon helyzete erősen elgondolkodtatott... Pontosabban az, hogy nem a saját keresztjét vitte, hanem Jézusét...

Isten néha megengedi, hogy vigyük az Ő keresztjét. Lehet panaszkodni, vagy keresni a hibást... Lehet morogni, vagy akár le is lehet tenni... Lehet elesni és felállni... vagy ottmaradni...

Azon gondolkodtam, milyen nagy megtiszteltetés, hogy Jézus munkatársa lehetek, és hogy néha rám bízza az Ő fájdalmát, az Ő gondjait... Ott áll mellettem... Nem az enyém, de vihetem... És néha morgok, néha leteszem, aztán meg észbekapok: milyen csodálatos Isten! Milyen megtiszteltetésben van részem! Mekkora kegyelem!

Ilyenkor azt is észreveszem, milyen kicsinyes, amikor apró kis lükeségeim miatt panaszkodom... Pedig hol van az én keresztem, az Övétől... Nevetséges...

"Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya" Jn 12,26

Na és hol van Jézus? Igen ám, de oda a kereszten át vezet az út...